Ez az indok némi igazságot tartalmaz. Ha egy madár fiatalon nem volt megfelelően kiképezve, és felnőtt korában zabolátlanná válik, szárnynyíráson fog átesni, utána pedig repülésképtelenné válik. Ez nagyban korlátozza a "visszavonulás és közeledés" lehetőségeit. Ezáltal megszűnik a menekülés képessége, és a gazdától való függőséget eredményezheti.
A röpképtelen papagájok állandóan olyan helyzeteknek vannak kitéve, amelyekben félnek és irányíthatatlannak érzik magukat. Nem tudják irányítani az életüket, így gyakran paranoid skizofrén viselkedést mutatnak. Ezek az egyedek nem képesek bízni másokban, és általában úgy ismertek, mint "egyszemélyes madár".
Minden fiatal madár és gyermek besétál/repül a falakba és ablakokba, de nem örökké. A röpképes papagájbébik nagyon gyorsan tanulnak. A legtöbb papagáj, amely fiatalon repülésképtelenné válik, végül elég tollat növeszt ahhoz, hogy újra felemelkedjen. Ezek a tanulatlan madarak ismételten ablakoknak repülnek, és következetesen kényszerleszállást hajtanak végre.
Ezek a fogyatékkal élő papagájok általában nem képesek "szárnyakon gondolkodni", és fenntartják azt a mítoszt, hogy a papagájok túl ostobák ahhoz, hogy megtanuljanak repülni otthonunkban. Ez sok embernél tévreakciót váltott ki, hogy még több szárnyat nyírjanak le, és ezzel súlyosbítsák a problémát.
